2017. március 23., csütörtök

Dubajoztunk...

Régi álmom volt, hogy eljussak ebbe a csillogó, fényűző, hipermodern városba, aminek neve hallatán nekünk, magyaroknak elsőre rögtön egy ősi foglalkozás ugrik be. A dubajozás fogalommá vált. Csinos vagy kevésbé csinos lányok tucatjai próbálnak itt szerencsét gyors pénzszerzés reményében.

Mivel már régóta kíváncsi vagyok erre az őrült iramban épülő helyre, végre csak elhatároztam, hogy veszek magamnak egy repülőjegyet. Féltem, hogy nem lesz útitársam, de az itthoni hideg elég motiváció volt, hogy akár egyedül is nekivágjak. Amúgy is mindig szerettem volna kipróbálni milyen egyedül utazni, bár jobban hiszek abban, hogy az élmény úgy az igazi, ha megoszthatjuk valakivel.

Mióta megnyitottam a rúdtánc stúdiómat Budán, nem sok időm volt az utazgatásra, és féltem is magára hagyni az üzletet, pedig már évek óta nagyon talpraesett edzők dolgoznak mellettem, akik nélkülem is megállják a helyüket. De mégis, legtöbbször az a tévképzete az embernek, hogy nélküle megáll az élet. Végül nagy nehezen rászántam magam, hogy egy rövid időre elutazom kikapcsolódni, és a fejembe vettem azt is, hogy megnézem az ottani rúdtánc stúdiót, amiről már olyan sokat hallottam azelőtt.

Itthon rendszeresen tart nekünk, edzőknek órákat Varga Eszter. Őt még abból a stúdióból ismerem, ahol mindketten megtettük az első lépéseket a rúd körül. Eszti régebben rudazik, sok hazai és nemzetközi versenyen vett részt, párosban magyar bajnok is volt. Jelenleg a legnagyobb itthoni rúdtáncos portál főszerkesztője, és nem mellesleg kitűnő edző, aki miatt még betegen is érdemes bemenni egy órára. Mindig tele van új ötletekkel, up-to-date a legújabb rudas trükkökben, és persze addig nem nyugszik, míg meg nem valósítjuk azokat. De hogyan is kerül ő a képbe? Úgy, hogy nagy elhatározásom után pár nappal szörfözgettem a neten, és rábukkantam egy hírre, miszerint a világhírű rúdtáncos, Anastasia Skukhtorova workshopot tart éppen akkor, amikorra én az utazásomat terveztem. És mégis hol máshol, mint Dubajban! Nem hittem a szememnek, Anastasia a rúdsport Ronaldoja. Megkérdeztem Esztit, érdekli-e őt egy dubaji út némi rudazással megfűszerezve. Meglepetésemre cirka 1 másodperc után rávágta, hogy persze, vegyünk repjegyet. Elég rugalmas, spontán lány, én ezt a döntést nettó 3 évig rágtam. Lefoglaltuk a jegyeket meg a szállást, és pár hét múlva már a repülőn borozgattunk. Még akkor sem hittük el, hogy belevágtunk.

Késő este érkeztünk a szállodába, ami egyáltalán nem volt drága, viszont annál szebb. Ezért az árért itthon jó, ha egy lepukkant hostelben megszállhattunk volna. Dubajban a szállodával úgy látszik nem nagyon lehet mellélőni, rendesen adnak a megjelenésre, tisztaságra. Aznap épphogy felmértük lakhelyünket, aztán beestünk az ágyba. Csak éppen azzal nem számoltunk, hogy itthon 3 órával korábban van, ezért sokáig nem tudtunk még elaludni. Amilyen éberek voltunk éjjel, olyan nehéz volt felkelni a reggelihez, de erőt adott a kíváncsiság, akkorra már tele voltunk aznapi tervekkel.

Hol is indíthattuk volna az első napot, mint a Pole Fit Dubai rúdtánc stúdióban. Már a belépésnél dobtunk egy hátast, azt hittük a Hiltonba érkeztünk. Gyönyörű épület, luxus porta, hatalmas világos terek, olyan öltöző és mosdók, amit az ember csak a mesében lát, vagy ott sem. Nagyon kedvesen fogadott minket a recepciós lány, mondta melyik terembe kell menjünk, és már dobtuk is le a textilt, hogy beleugorjunk a rudas sortunkba. Az első óránkat egy Bella nevű edző tartotta, aki nagyon segítőkész volt végig. Alapos bemelegítés és pár erősítő feladat után elkezdtünk egy-két forgást tanulni statikus rúdon. A magas páratartalom miatt csúsztak a rudak, legalább negyed óra kellett, míg a kezünk megszokta, és fenn tudtunk maradni. A kombinációk egymásra épültek, és bár kevés elemet tanultunk aznap, nagyon alaposan elmagyarázott minden egyes mozdulatot, és segített a technikai nehézségeket leküzdeni. A szemléletmódjuk más, mint az itthoni. Mi több elemet sűrítünk egy órába, és később csiszolunk rajta. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a kinti módszert be kell építenünk az itthoni tanításba, inkább lassabban haladjunk, de az alapok stabilak legyenek, a mozdulatok megfelelően rögződjenek be a testbe. Az óra fantasztikus hangulatban telt, bár nem volt könnyű koncentrálni egy óriási üvegablakú teremben, ami a kikötőre nézett. Percenként 5 luxusyacht ment el az ablakunk alatt. Kell némi idő, míg az embernek ehhez hozzá szokik a szeme. Már aznap délben azt éreztem megérte kijönni. Csak egy óra volt, de mintha kinyílt volna a világ. Szomjaztam a további tanulásra. Rögtön be is jelentkeztünk pár érdekesnek tűnő órára, majd a strand felé vettük az irányt.

Másnap Eszti handstand (kézenállás) órán volt, ahol leginkább a felsőtest-és karizmokat gyötörték meg. Egy vidám, nagyon kedves srác tartotta az órát, és izgalmasabbnál izgalmasabb gyakorlatok tárházát hozta el a résztvevőknek. Végignéztem az órát és jegyzeteltem. Miközben vért izzadtak a lányok (és egyetlen fiú), nagyszerűen szórakoztak. Minden feladat igazi kihívásnak tűnt; másztak a falra a lábukkal, fejen álltak és fókaként csúsztak a földön. Emellett sok páros gyakorlatot kaptak, amik erősítették a közösséget is, és hamar baráti hangulat varázsolódott a terembe. Ezen az órán találkoztunk először burkát viselő lánnyal, aki előtt le a kalappal, hiszen hosszú fekete nadrágban, hosszú ujjú pólóban és fejkendővel végigcsinálta azt az órát, amin a többiekről már rövid sortban és topban is patakokban folyt a víz. Meglepő módon állítólag rúdtáncra is járnak muszlim lányok. A csador lekerül a teremben, ahova férfiak természetesen már nem léphetnek be.

Én a stúdió társtulajdonosához, Michelle-hez iratkoztam fel rúdtánc órára. Az itteni hangulat sokkal szárazabb volt, mint Bellánál, rövid (túl rövid) bemelegítés után kemény erősítő gyakorlatok következtek. Indokolatlannak tartottam az erőgyakorlatok számát, a végére már alig éreztük a kezünket. Persze, nem panaszkodhattam, mert úgy tűnt az ottani lányokat keményebb fából faragták, és nem akartam nyápicnak tűnni mellettük. Ezen az órán sok újdonsággal nem találkoztam, de csiszolgattunk olyan elemeket, mint a titanic, vagy egy-két variáció superwoman-re. Kicsit csalódott voltam az óra végén, az első nagy lelkesedés után valahogy többre, nagyobb élményre számítottam. Bár azt nem mondom, hogy hasztalan volt, hiszen a kivitelezésen mindig van mit tökéletesíteni.

A jól megérdemelt strandolás aznap se maradhatott el, a Jumeirah beach mellett döntöttünk. Fél órát taxiztunk a stúdiótól a partig. A távolságok Dubajban kicsit mást jelentenek, mint itthon. Egy metróállomás olyan mintha végigutaznánk a földalattin a Mexikói úttól a Vörösmartyig. A hosszú homokos part látványán a legnagyobbat az dob, hogy alig lézeng pár ember a környéken. Nem kell hiénaként keresni a helyet, ahova letehetjük a törölközőt. A víz csodás, a látvány páratlan. Egyetlen hibája a strandnak, hogy éttermeket nem nagyon helyeztek el a parton, mint a Marinánál. Ezért viszonylag hamar feladtuk a harcot biológiai szükségleteinkkel és visszatértünk tegnapi helyünkre enni. Ennél a pontnál megjegyzem, hogy a Cheescake Factory nevű étterembe mindenkinek be kell térni minimum egy sajttortára, mert az olyan, amiért megéri repülni 5 és fél órát.

Harmadik napunkon a világ legmagasabb épülete, a Burj Khalifa volt az úti cél. Naivan azt gondoltuk, hogy besétálunk, felliftezünk, lövünk pár fotót, slusszpassz. De ez nem így megy, akár órás sorok is lehetnek, mire feljut az ember, nem beszélve arról, hogy a jegyet elővételben kell megvenni. Aznap tehát nem jutottunk fel, viszont megvettük a jegyet az utolsó napunkra. Hogy túl legyünk csalódottságunkon bevetettük magunkat a Burj melletti bevásárlóközpontba. A Dubai Mall 1200 boltjával a világ legnagyobb áruháza, területe kb. 50 focipályának felel meg. Működik benne hotel, óriási mozi és 120 étterem illetve kávézó. Hihetetlen fényűzés; a padlón finom szőnyegek, a folyosókon plüssfotelek, Tiffanny, Cartier, és az összes luxusmárka egy helyen. Lehetetlen bejárni, de mi azért megkíséreltük. Jobb, ha az ember egy kényelmes cipő megvásárlásával kezdi, mert az El Camino ehhez képest laza bemelegítés. Mi is ezt tettük. 6 órás cardioshopping következett, de ahhoz képest, mi mindent lehetne bevásárolni, a pénztárcánk elég jól megúszta. Még egy kései ebédre is maradt pár dirhamunk, amit a híres szökőkút melletti olasz étteremben fogyasztottunk el. A lehető legjobb időben kezdtünk neki az étkezésnek, még világosban ültünk be, de közben besötétedett. Ez a zenélő szökőkút szempontjából nagyon előnyös, ekkor a leglátványosabb a millió vízsugár, ami legalább 150 méterre lövell fel az égbe. Aznap nem maradt sok erőnk, így a rudazásban pihenőnapot tartottunk.

Másnap következett a Palm Jumeirah, egy mesterséges pálma alakú sziget, aminek a végén ott magaslik az óriási Atlantis Hotel. Úgynevezett monoraillel, (egysínen futó vasúttal) lehet kijutni a pálma végére, amit nem egyszerű megtalálni. Kicsit úgy éreztem magam, mint a Part című filmben, mikor Leonardo kétségbeesetten keresi a paradicsomot. Rögös út vezet oda, de megéri. A pálma nyúlványain magánvillák sorakoznak, saját tengerparttal és privát medencével. Ugye el tudjátok képzelni, milyen nehéz lehet az ott lakóknak az élet; eldönteni minden nap, hogy medencében vagy tengerben ússzon, vagy melyik yachtjával menjen be a munkábaJ… Az Atlantis ad otthont a világ legnagyobb akváriumának. (Nem tudom hanyadszor írom le egy cikkben, hogy a „világ legnagyobb….”-ja, hát a dubajiak szeretnek túllőni a célonJ.) Az akvárium az egyik legszebb dolog, amit életemben láttam. Aki bátor bemehet úszkálni a cápákkal és rájákkal teli medencébe. Mi inkább maradtunk az üvegen keresztüli csodálásnál. Feküdni az akvárium mellett, és órákon át nézni a halakat a legmegnyugtatóbb program volt az elmúlt 5 évemben. 

Teljesen kisimulva és feltöltődve érkeztünk aznap a stúdióba. Mint kiderült ez roppant hasznos volt, mert Esztire kemény két óra várt. Én csak az esti rúdtáncra mentem, de ő még bevállalt egy calisthenic, avagy saját testsúlyos edzést. Kívülről nem tűnt olyan vészesnek, de a barátnőmnek (aki egyébként csupa izom) volt jópár olyan pillanata, mikor össze kellett szorítania a fogát. A rudat is többnyire használták az erőfejlesztő gyakorlatoknál, ami még érdekesebbé és élvezhetőbbé tette az órát. A gyönyörűen kidolgozott testű edzőlány játszi könnyedséggel mutatta be a feladatokat, de elég hamar kiderült mindenki számára, hogy ez hosszú évek munkájának a gyümölcse. De megérte küzdeni, mert többszöri ismétlés után mindenkinek egyre jobban sikerültek a mozdulatok, mintha már akkor, ott erősebbek lettek volna. Ezeket az erősítéseket azóta már itthon, az ArtpoleStudioban is alkalmazzuk.

A rúdtánc órán megtörtént az, amiről eddig csak álmodhattam. Találkozhattam Vlada Zhizhchenkoval, akit eddig csak az Instagramon, meg a Youtube-on láthattam, nézhettem a videóit, képeit és elemezhettem a trükkjeit. Most ott állt velünk szemben életnagyságban. Ráadásul pont vele egy rúdra kerültem. A szívem majd kiugrott a helyéről, úgy éreztem abban a percben elsüllyedek, itt állok egy világsztár mellett, és hirtelen azt is elfelejtettem, hogyan kell kivitelezni a legegyszerűbb tűzoltó forgást. De elkezdődött az óra, ő nagyon kedves volt, sokat magyarázott, áradt belőle az energia. Látszott, hogy imádja, amit csinál. Vlada a Pole Fit Dubai másik tulajdonosa. Később elmesélte nekünk, hogy 25 évesen úgy döntött, elege van a moszkvai életből, és nekivágott egyedül az Egyesült Arab Emírségek legnépesebb városának. Eleinte csak a lakásán tanította az egyik barátnőjét, aki szólt egy másik lánynak, majd hirtelen azon kapta magát, hogy a lakása tele van rúdtáncot tanulni vágyó hölgyekkel. Így felvett egy hatalmas kölcsönt, és nyitott egy iskolát, ami a mai napig az egyik legnevesebb és legszebb rúdtánc stúdió a Földön. De elkanyarodtunk az órától. Tehát mikor végre sikerült összeszedni a bátorságom és tudatosítani magamban, hogy Vlada is ember, méghozzá nagyon közvetlen, odaosontam a rúdhoz. Máris mutatta az első forgást. Most nem statikus, hanem forgó rudakat használtunk, amihez több erőkifejtésre van szükség. Egész órán egy kombinációt tanultunk. Mikor először bemutatta a feladatot, azt gondoltam olyan tíz év múlva talán képes leszek utána csinálni. De a kezdeti nehézségek után egyre jobban ment, egyre bátrabb lettem, és az óra végére hibátlanul sikerült végrehajtanom a gyakorlatot. Még Vlada is megdícsért. Csodás élmény volt felülemelkedni a félelmeimen, úgy éreztem óra végére, bármit képes lennék megcsinálni. Pedig tudtam, hogy ahhoz még sok-sok év gyakorlás kell. De hatalmas erőt adott, inspirációt, és motivációt a további fejlődésre. Láttam, hogy a rúdsportban nincsenek határok, minden nap, minden elem egy újabb kihívás. Az ember tudja, hogy sosem fogja megtanulni, de mindig jobb és jobb akar lenni benne.

A következő nap délelőttünk szabad volt, és lementünk a partra egy utolsót napozni, mert kezdtük cikinek érezni, hogy 5 nap után tejfehéren térünk haza. Úton a Burj Khalifába beugrottunk még a stúdióba, hátha bepillanthatunk a Pole Camp-be, ami akkor már javában zajlott. Végülis ezért mentünk ki, csak sajnos nem jutottunk be, mert az ára finoman fogalmazva elég borsos volt. De azért leskelődni szerettünk volna, és sikerült is megcsodálnunk egy rövid időre a világ leghíresebb rúdtáncosát, Anastasia Skukhtorovat tanítás közben, aki pont olyan szép, és kedves, mint a képeken.
Kitérőnk miatt őrült rohanást rendeztünk a Burj Khalifához, lőttünk egy csomó képet fentről, majd siettünk vissza a szállodába a csomagjainkért és életnagyságú pink unikornisunkért, amit a vidámparkban nyertünk.

Itthon természetesen ugyanúgy ment nélkülem az élet, de azért hoztam haza magammal tudást, új elemeket, és ami a legfontosabb, hogy az utazásunk óriási lendületet adott a munkámban, és igényt az állandó tanulásra fejlődésre. Életreszóló élmény volt, köszönöm Eszter, Vlada és a többiekJ






2015. május 6., szerda

A legjobb rúdtáncos dokumentumfilmek

A rúdtánc egyre nagyobb teret nyer világszerte és hazánkban egyaránt. Ezzel egy ütemben elterjednek különböző művészeti formák illetve növekedésnek indulnak a hozzá kapcsolódó iparágak. 
Egyre több fotós fényképezi a rúdtáncosokat, divattervezők változatos és érdekes ruhákat álmodnak meg a versenyzőknek és a sport szerelmeseinek, illetve egyre több rúdtáncosokról szóló film forog.



Az alábbiakban megosztom veletek a legjobb rúdtáncos mozikat és előzeteseket.

5 Minutes with Ming (5perc Minggel)

Az 5 perc Minggel egy rövid dokumentumfilm egy Amszterdamban élő kínai orvostanhallgató lányról, aki átlagos életet él, mint más normális ember. A filmet Stefanie Suchy rendezte, az interjút Laura Posdziech készítette.


Pole Dancer (Rúdtáncos)

A rendezők többet szerettek volna megtudni erről az új táncformáról, amit sokan még ma is az éjszakai élet jelképeként emlegetnek. Mások viszont határozottan állítják, hogy csakúgy mint egyéb táncok a rúdtánc is egyfajta művészi kifejezési forma.
A filmkészítő csapat neve Rua da Rosa, az alkotók José Castro Caldas és Pedro Miguel Oliveira.


Starfish (Tengeri csillag)

A Tengeri csillag azt kutatja, mi történik, ha egy klasszikus balerina belecsöppen a rúdtánc világába. A produkció Ben Luther nevéhez fűződik, a főbb szerepekben pedig olyan sztárokat láthatunk, mint Elena Gibson, Stephanie Salgren, Rebecca Labbé, Morton Eggert, Lucien Massot…


Blood, Sweat & Sequins (Vér, veríték és flitter)

A film több ausztrál rúdtáncos életét mutatja be, ahogy harcolnak az előítéletekkel szemben és a Miss Pole Dance Australia címért. Ezek a táncosok igazi sportolók, akik megosztják a nézőkkel az álmaikat, és nyomon követhetjük ahogy azért küzdenek , hogy a legjobbak legyenek. Az 52 perces dokumentumfilmet a női rendező, Lou Quill készítette. 2013-ban sugározta az SBS ONE TV Australia, ezenkívül bemutatták Izraelben és Belgiumban is.


f3 presents Catherine Rose, Exotic Dance Instructor (Az f3 bemutatja Catherine Rose egzotikus tánctanárt)

A filmben Catherine bevezeti a nézőket oaklandi táncstúdiójába. Catherine - Kalifornia első egzotikus és rúdtánc stúdiójának tulajdonosa - betekintést enged, hogyan tanítja és biztatja tanítványait. Christie Goshe filmje egy dokumentumsorozat része, mely az Cotton Mill stúdióbeli f3 művészközösségről szól.


The Pole Dancing Scientist (A rúdtáncos tudós)

A rúdtáncos tudós egy fél órás, mindenki arcára mosolyt csaló dokumentumfilm, mely az ABC Australia megbízásából készült és egy férfiről szól, aki tudósból ünnepelt közönségkedvenccé válik a rúdtánc által…


Off the floor: The Rise of Contemporary Pole Dance (A föld felett: A kortárs rúdtánc felemelkedése)

Egy élharcos táncművész kitűzi céljául, hogy megváltoztatja az emberek rúdtáncról alkotott téves elképzeléseit, és létrehozza az első kortárs-modern rúdtánc társulatot, szembenézve az összes előítélettel. A filmet Matthew Celia és Katie Celia rendezte, a producer Sean Barney.


forrás: http://www.pdbloggers.com/2014/06/best-pole-dance-documentaries-and-trailers/




2014. július 22., kedd

Ismerkedés a rúdtánccal

Legutóbb azzal az ígérettel hagytam abba a bejegyzést, hogy a rúdtáncról később mesélek. Ennek ma jött el az ideje, úgyhogy belecsapok a lecsóba.
Cirka két évvel ezelőtt indultam el otthonról az első rúdtánc órámra. Abban az időben még több szabadidőm volt, néha túl sok is. Ez a magánéletemre is rányomta gyilkos bélyegét, és túlzott ragaszkodásommal viszonylag hamar sikerült megsemmisítő csapást mérni akkori kapcsolatomra. Ekkor még több idő szakadt rám, de ezúttal nem az önsajnálatot választottam, mint előtte már oly sokszor. 
Azt mondják egy új szerelem mindent elsöpör, és így is lett. Egy új szerelem csöppent az életembe, csak most nem egy jóképű férfi személyében. A rúdtánc volt az. A füstös bárok szórakoztató tánca? Amikor a csajok egy szál semmiben lejtenek nyálukat csorgató kiéhezett férfiak előtt? Nos, minden hiedelemmel ellentétben ennek a műfajnak sok köze nem volt ehhez, talán csak a mennyezetbe ékelt rúd. Egy meleg, esős nyári délután hirtelen ötlettől vezérelve elindultam az első rúdtánc órámra. Félelmeim már az öltözőben szertefoszlottak, amikor beszélgetésbe elegyedtem két lánnyal. Egyikük ügyvéd volt (no ez már biztatóan hatott:)) a másik egyetemista. Gondoltam ő sem azért jár egyetemre, hogy rúdtáncból Phd-t szerezzen. Aztán lassan kezdtek szivárogni a többiek is, és egyikőjükről sem az jutott eszembe, hogy túl laza erkölcsei miatt választotta volna ezt  sportot. Kedvesek voltak, közvetlenek, és mint később kiderült igazi sportemberek. Harcosok, akik megküzdenek minden egyes mozdulatért, keményen dolgoznak a sikerért. Ami - mint az később kiderült - nem is olyan könnyen jön. Bár az első pár órán balettos múltamnak köszönhetően elég sok akadályt könnyebben vettem, mint mások, de az erőelemekkel birkóznom kellett, akár a többieknek. És itt tényleg csak annak van keresnivalója, aki legyőzi önmagát. Talán ez a legnehezebb. Nem törődni a kék-zöld foltokkal, a fájdalommal (mert bizony magasabb szinteken előfordul), csak a feladatra és a célra összpontosítani. Akkor ott az órán minden lány nagyon eltökéltnek tűnt. Irigyeltem őket. Nem azért mert már jóval ügyesebbek voltak nálam, sokkal inkább csodálatra méltó kitartásukért. Láttam, hogy bármit képesek megtenni azért, hogy egy-egy elem sikerüljön. Nem törődnek a fájdalommal, nem tántorítja el őket ha valami elsőre, vagy akár ötödszörre sem sikerül. Mert akkor ott ők már tudták, amit én még nem; milyen érzés, ha valami sikerül. Már nem baj ha fáj, az odavezető út is édesnek tűnik. Ahogy én is szép lassan beépültem ebbe a kis közösségbe (a rúdtáncért cserébe balettórákat adtam), egyre jobban a sport megszállottjává váltam. Minden gondolatom lefoglalta, és újra beleszerettem a táncba. Magánéleti krízisem propellergyorsasággal szertefoszlott. Már nem egy külső örömforrás irányította az életem, hanem újra belül, magamban volt a boldogságom. Sokat köszönhetek a rúdtáncnak, szeretem és tisztelem ezt a sportot (!) és azokat, akik a sok előítélet ellenére a kulisszák mögé néznek, megismerkednek a rúdtánccal és esetleg maguk is a szerelmeseivé válnak. 
Ma már nemcsak a rúdtánc megszállottja vagyok, hanem saját stúdiómban 
másoknak is lehetőséget biztosítok arra, hogy megismerhessék ezt a gyönyörű, nőies sportot.

http://budastudio.artpole.hu/ 

Ha kíváncsiak vagytok, hogy az első lépések után miként alakult viszonyom a rúdtánccal, ne mulasszátok el a következő fejezetet:)...


2014. július 10., csütörtök

Bevezető

Mégiscsak beállok én is a blogozók népes táborába, bár nemrég elvetemülten állítottam, hogy én soha nem fogok ilyet tenni. Persze voltam már így a halevéssel, a fúrógép használatával, a síeléssel, és még ezer más dologgal. A barátaim a "soha nem fogok...." kezdetű mondataimon szórakoznak a legjobban. Ők már tudják, hogy ilyenkor általában az ellenkezője fog történni az elhangzottaknak:)
Szóval most a blogírásra vetemedem:) Szeretnék egy táncos blogot létrehozni, ahol megmutatom a tánc ezer arcát, mert szomorúan vettem észre, hogy ebben a témában igen kevés bejegyzés található a neten. Ez talán annak köszönhető, hogy a táncosok idejük 110 százalékában a tánccal foglalkoznak  és nem a blogírással. Tulajdonképpen másra nem is nagyon van idejük. Legalábbis aktív táncos éveim alatt annyi időt töltöttem az Operaház falai közt, hogy néha arra sem emlékeztem, hogy jártam-e a héten otthon....Akkor ott zajlott az életünk, minden a balettról szólt. Nem tartottuk a kapcsolatot a külvilággal. De nem is hiányzott, hiszen egy meseországban éltünk, egy másik dimenzióban. Egy kis család voltunk, onnan voltak barátaink, szerelmeink, olykor ellenségeink. Nem volt időnk, lehetőségünk másokkal ismerkedni, és tartottunk is az idegenektől, nem barátkoztunk könnyen "külsősökkel". Azóta megváltoztak a dolgok. A németországi operaházban dolgoztam, de változásra vágytam. Ki akartam próbálni más dolgokat is, tapasztalni akartam többet, mást, kíváncsi voltam. Kíváncsi voltam, milyen a kinti világ, vajon megállom-e a helyem ott is, tudok-e más emberekkel is beszélgetni, barátkozni. Hiányzott a család, a barátok, a megszokott budapesti környezet, egyre erősebben éreztem az Otthonom hiányát. Hirtelen megszületett bennem a döntés, hogy abbahagyom az aktív táncolást, és hazaköltözöm Düsseldorfból. Ugyan senki nem támogatott a döntésemben, hiszen akkor kezdett igazán felfelé ívelni balett-táncos karrierem, de nem tudtak eltántorítani az elhatározásomtól. Döntésem végleges volt. Hazajöttem és beiratkoztam egy budai főiskolára marketing és nemzetközi kapcsolatok szakra. Nemzetközi kapcsolataim ugyan voltak pár orosz és japán balett-táncos személyében, a marketingről viszont azt sem tudtam eszik vagy isszák. Mindezt angol nyelven próbálták megmagyarázni, kezdetben inkább kevesebb mint több sikerrel. Az eleje ijesztő volt. Idegen emberek vettek körül, ami sokszor félelemmel töltött el. De szép lassan belerázódtam. Kinyílt a világ, sokféle emberrel ismerkedtem meg, ittam a szavaikat, csodabogarak voltak, pedig ma már hétköznapi embereknek látom őket. Ugyanolyan problémákkal, érzésekkel, hobbikkal, mint amik nekem vannak. Színes emberek, akik habzsolják az életet, sokféle dologról tudnak és sokminden érdekli őket. Addig főként a duplapiruettek kivitelezése foglalkoztatott, de egyre jobban kezdtek más dolgok érdekelni, nyitottam a világ fele. És ahogy én is érdeklődőbb lettem, a világ is egyre több dolgot tárt elém.
Ám egy idő után kezdtem jóllakni, és hiányzott a régi szerelmem, a tánc. Rövid időre még visszakanyarodtam a színpadhoz, de sok év kihagyás után már éreztem, hogy a testem nem úgy engedelmeskedik, mint régen. Ugyan lehet a közönség nem vette volna észre, de én nem akartam magammal kompromisszumot kötni. A színpadon az ember táncoljon vagy tökéletesen, vagy sehogy. Persze ha hobbiból táncolunk, az teljesen más. Akkor a saját örömünkért csináljuk, úgy ahogy az nekünk a legjobb. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a balerinák nem élvezik a táncot, de a színpadon akkor is a legjobb formánkat kell mutatni, ha az  le vagyunk sérülve, betegek, vagy rosszkedvűek vagyunk. Mert a közönséget ez mind nem érdekli. Ők azért jönnek a színházba, hogy kikapcsolódjanak, jól érezzék magukat. Ám ha hobbiból táncolunk, nem kell senkinek megfelelni, csak magunknak. Akkor és ott táncolunk, ahol és amikor kedvünk tartja.
Így kerültem én kapcsolatba a rúdtánccal, ami mára már az életem részévé vált. De hogy hogyan is, azt egy következő fejezetben (vagy bejegyzésben, ahogy ezt a bloggerek mondják:)) mesélem el...